Az informatikában mindig vannak aktuális slágertermékek, amelyeket felkap a szakma. Az egyik ilyen eszköz az SSD, azaz a szilárdtest-meghajtó, ami hasonlatos a Loch Ness-i szörnyhöz: mindenki beszél róla, de eddig senki sem látta. A még mindig mechanikus alkatrészekre épülő háttértárak, a merevlemezek leváltására hivatott technológia első olyan képviselője, melyet nem egy noteszgépbe integráltak, végre megérkezett hozzánk. Ez remek alkalom arra, hogy ne csak a paramétereit vegyük át, hanem beszéljünk előnyeiről-hátrányairól, jelenéről és jövőjéről, meg arról, hogy egyáltalán miért is kéne leváltani a merevlemezeket.
Miért jó? Az iparágon belül a merevlemezek jelentik azt a technológiát, amely egyszerre számít őskövületnek, és a folyamatos fejlesztésnek köszönhetően a technológia csúcsának. Őskövület, hiszen még mindig mágnesezhető anyaggal bevont, forgó korongok felett rohangásznak az író-olvasó fejek. Technológiai bravúr elektronikailag és mechanikailag, mert egyre több adatot zsúfolnak ugyanazokra a szabványos méretű területekre, és az adatok írása-olvasása is egyre gyorsabban megy. Hogy miért kéne egyáltalán leváltani a merevlemezeket? Nos, mindazon okokból, amelyeket a mai SSD-k előnyei között tartunk számon. Manapság ha SSD-ről beszélünk, akkor azokon automatikusan NAND flash alapú meghajtókat értünk, holott léteznek más technikai hátterű megoldások is. (Hűséges olvasóink talán emlékeznek még a Gigabyte DRAM-alapú, iRam nevű meghajtójára, amelyet korábban be is mutattunk lapunkban.) A NAND flash szilárdtest-meghajtók gyorsabb rendszerindítást tesznek lehetővé, mint a merevlemezek, hiszen nincs mozgó alkatrészük, a lemeztányéroknak nem kell felpörögniük, és a fejeknek nem kell beállniuk arra a pontra, ahol az adatok fizikailag elhelyezkednek a korongokon (seek). Gyakorlatilag nincs késleltetés az adatok olvasásának és írásának a megkezdésénél, nincs jelentősége a töredezetten elhelyezkedő állományoknak, hiszen nincs késlekedés amiatt, hogy pozícionálni kell a fejeket.
Kívülről merevlemeznek látszik a CSX 60 gigabájtos SSD-je
Kevesebbet fogyasztanak, és kevésbé melegednek, mint a HDD-k, nincs mozgó alkatrészük, így zajtalanok. Ugyanebből az okból kevésbé sérülékenyek. Könnyebbek, mint mechanikus társaik, és sok esetben kisebbek is. Hogy pontosak legyünk: a noteszgépek alaplapjára integrált darabok kisebbek, a szabványos merevlemez helyére építhető darabok - mint amilyen cikkünk tárgya is - természetesen ugyanakkorák. Miért nem jó? Az első és legfontosabb negatív tényező az ár. A NAND flash SSD-k lényegesen, nagyságrendekkel drágábbak, mint a merevlemezek, ugyanakkor kapacitásukban elmaradnak azoktól. A legnagyobb, elvben a piacon lévő SSD meghajtók is csupán 120 - 250 gigabájt közötti méretűek, és nem vagyunk róla meggyőződve róla, hogy nem csupán "papírbejelentésről", hanem valódi termékekről van szó. Ami az anyagiakat illeti, arról mostani alanyunk árcédulája árulkodik. Azt mindannyian tudjuk, hogy a flash memóriák élettartama korlátozott: az egyes memóriacellákat a különböző források adatai szerint csak 100-300 ezer és 1-3 millió közötti alkalommal lehet írni, mielőtt tönkremennek. Éppen ezért az SSD meghajtókba - vagy a legtöbb neves gyártótól származó memóriakártyába, USB-s memóriakulcsba - beépítenek egy elektronikát, amely gondoskodik arról, hogy az állományok az egész meghajtó teljes felületére elosztva kerüljenek fel, és ne mindig ugyanazok a cellák legyenek használatban (wear leveling). Az átlagos felhasználói szokásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy egy SSD meghajtó előbb avul el erkölcsileg, mintsem az átlagos felhasználó - a szó szoros értelmében - elhasználná azt.
