Valamivel több, mint két évvel ezelőtt megrendítő váltás következett be az Intel háza táján. Az évek óta szolgálatban lévő Netburst elnevezésű architektúrát használó Pentium processzorokat végleg nyugdíjba küldte a processzoróriás, és megkezdődött a Core processzorok sikertörténete. Több hullámban érkezett a megújulás: Számozás nélkül, sima Core családnév alatt egy és két magos mobil processzorok hoztak vérfrissítést a Centrino mobilplatform számára. A 65 nm-es egységekkel ott folytatta az Intel, ahol a Pentium M-mel abbahagyta, arra viszont kevesen számíthattak, hogy ekkora siker fogja övezni a szériát. Csöppnyi keserűséget jelentett, hogy a Yonah központi egységek még nem tartalmazták az asztali fronton addigra elterjedtté vált 64 bites utasításkészletet. Így aki feltétlenül ki akarta használni a 64 bit előnyeit, annak asztali Pentiumra kellett váltania, melyek közül a 900-as típusszámmal jelölt kétmagosok jelentették akkoriban csúcsot. De már nem sokáig!
Az Intel úgynevezett Tick-Tock taktikája értelmében a gyártástechnológia váltással felfrissített Pentiumokat egy évre rá egy új architektúrának kellett váltania. Nos, ez meg is történt, és Merom családnév alatt piacra került a kétmagos Core 2-es processzorok. Sok minden megváltozott az évek óta alkalmazott megoldásokhoz képest, de a lényeg valóban az, hogy ..a mint már említettük -- az Intel lényegében nyugdíjba küldte a zsákutcának számító Netburstot. Véget ért tehát egy korszak, azonban ez egyben egy új, szép időszak kezdetét is jelentette. Kellett is a változás, hiszen az AMD ahol tudta, kihasználta a „régi" Pentiumok gyengeségeit, amit persze a kisebbik gyártó a saját javára fordított. Az Athlonok sosem látott virágzása egyre fenyegetőbb méreteket öltött, a váltás az Intelnél azonban még időben megtörtént.
Mint minden újdonság, az E6000-esek is drága jószágok voltak kezdetben. Viszont az a plusz, amit teljesítményben nyújtottak, sokaknak megérte az azonnali váltást. Az alapállapotában is vonzó vételt jelentő központi egységek ráadásul kellemes tuningpotenciált hordoztak fém sapkájuk alatt, a Pentiumokhoz képest alacsonyabb alapórajeleket könnyedén 3 gigahertz fölé lehetett tornászni. Ez a jellemző - szerencsére - a mai napig kíséri az Intel processzorait, sőt, az első születésnapot követő csíkszélesség csökkentéssel ugyanolyan mértékű túlhajtás elméletileg alacsonyabb fogyasztással is elérhető vált. Mára lényegében az összes piaci területen a Core 2 architektúra uralkodik, még az egymagos Celeronok is egy butított Conroe magra épülnek. Ami a mobilpiacot illeti, hasonló módon érkeztek egymás után a Centrino platformok, a 45 nanométeres átállás pedig nem is oly rég történt meg -- ez lett a Montevina . Az ütemterv menete azonban nem állhat le, 2008-ra ismét egy Tock jön, azaz új architektúra és generáció egy csapásra.
Ez a váltás lenne a Nehalem, mely igen érdekesnek, és nem utolsó sorban rettentő gyorsnak ígérkezik. Sokan kérdezték mostanság, hogy hova lehet még fejlődni a Core 2-esek után, hiszen a legtöbb esetben még a négy magot sem vagyunk képesek kihasználni. Egyszerű válasz lehetne a szimpla órajelemelés, azonban valljuk be, ez inkább a saját beszűkült, tunigos szemléletünket tükrözi. Ennél sokkal több kell, már csak azért is, mert közben az AMD sem állt le, hiába kaptak komoly pofonokat az utóbbi időben. A natív négymagos marketing ugyan nem nagyon jött be a Phenom botladozásával, ám mára egész kellemes árú egységekkel bővült ki a kínálat, így nem ritka, hogy olykor 50 százalékos árelőnyben vannak az AMD négymagosai. A teljesítményre éhes felhasználókat ugyan ez nem hatja meg túlságosan, az viszont bizonyára bökheti a csőrüket, hogy bizonyos megoldásokban bizony az Intel előtt jár az AMD. A Phenom megjelenésével az AMD kiválasztotta az elsődleges csatateret, melyre válaszul az Intel hadba küldte a Nehalemet -- a szerverpiac.
Hol is kezdjük? Kiindulási alapnak a legjobb talán az, ha leszögezzük, hogy a Nehalem családnév alá tartozó processzorok az Intel első natív négymagos modelljei. A gyártó két területre bontja szét a lapkát: A Core rész alá tartoznak a magok, míg az Uncore jelenti a minden egyéb megoldást. Ide tartozik az FSB-t leváltó Quick Path Interconnect adatbusz, a beépített memóriavezérlő, a harmadlagos gyorsítótár és a feljavított energiaellátó részleg. A két fő részleg érdekessége, hogy eltérő órajeleken és feszültségeken üzemelnek, sőt az Uncore területen belül további eltérések adódnak. Mindez 731 millió tranzisztort jelent, mely pontosan 79 millióval kevesebb, mint a két Wolfdale mag - Yorkfield - transzisztor száma. A gyártástechnológia nem változott, a Core i7-es CPU-k is 45 nanométeren készülnek egyelőre. Nézzük egyenként a fontosabb elemeket!
Elsőként itt van nekünk a QPI, mely egyike azon technológiáknak, melyet most már az Intel is kipipálhat. Egy pont-pont kapcsolatról van szó a processzor és a lapkakészlet - vagy több processzor - között, mely óriás sávszélességet kínál alacsony késleltetés mellett. Jelenleg 6,4 GT/másodperc a maximális sebessége ennek a linknek, másképp számítva 12,8 GB/másodperc. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a QPI kétirányú adatkommunikációt tesz lehetővé, akkor rögtön eljutunk az elméleti 25,6 GB/másodperc maximumhoz. A három megjelenő Core i7 közül azonban csak az Extreme modell támogatja ezt a szintű átvitelt, a két kisebb variáns csupán 4,8 GT/másodperc sebességű linket üzemeltet. Érzésünk szerint eme hátrány fogja legkevésbé befolyásolni a két „sima" Core i7 teljesítményét, várhatóan többet vesztenek majd az órajelbeli lemaradásuk következtében. Talán ez az az újítás, ami után leginkább ácsingóztak az Intel tulajdonosok, mivel az AMD már évek óta rendelkezik a HyperTransport pont-pont összeköttetéssel, ami előnyhöz juttatta a gyártót.
A beépített memóriavezérlő viszont mindhárom típusnál azonos módon működik. A Nehalemmel végleg DDR3-ra vált az Intel, az integrált kontroller viszont kizárólag a harmadik generációs DDR modulokat támogatja. Azokat viszont akár háromcsatornás üzemmódban is képes meghajtani, mely a maximálisan támogatott 1066 megahertzes modulokat tekintve 25,5 GB/másodperc sebességű adatátvitelt jelent. Ez később természetesen tovább növekedhet, egyelőre azonban az 1066-os modulok képezik részét a hivatalos ajánlásnak. Nem lehetetlen a nagyobb üzemfrekvenciájú lapkák meghajtása sem, ám ekkor kiemelten figyeljünk a modulok gyári feszültségére, ugyanis az nem léphet át egy bizonyos határt. Ez a limit jelenleg 1,65 V, efölött károsodásnak tehetjük ki a processzorunkat. Pár héttel ezelőtt ez a korlát még elég nagy elégedetlenséget váltott ki a felhasználókból, mára viszont több gyártó is bejelentett olyan nagysebességű DDR3-as modulokat, melyek 1,65 V-os üzemfeszültséggel üzemeltethetők. Végül az sem mindegy, hogy mely slotokba helyezzük a modulokat, a helyes sorrendre minden bizonnyal az alaplapgyártók kézikönyveiben is meg fogjuk találni a választ.
A gyorsítótárak kiszervezése is megváltozott a Nehalemmel. Az elsődleges szint az egyedüli, ami nem változott a Core 2-es központi egységekhez képest, továbbra is 32+32 KB mérettel gazdálkodhatnak az egyes magok. Az L2-es részleg a korábbi megosztott státuszból dedikálttá változott, azaz minden egyes mag saját kis 256 KB-os alacsony késleltetésű tárat kapott. Megjelent a harmadlagos megosztott gyorsítótár (mely nem ismeretlen fogalom az Intel processzorok között), mely mérete 8 megabájt. Ez azonban nem a végleges értéke, az architektúra lehetővé teszi, hogy a közel jövőben könnyedén továbbnövelhessék az L3 méretét. Adott esetben viszont csökkenteni is lehet, nagyságát a magok számától teszi függővé az Intel.
Eddig még nem említettük, ezért épp itt az ideje „beszélni" a Hyper-Threading technológia visszatértéről. A Simultaneous Multi-Threading néven is ismeretes technológia lényegében nem jelent mást, mint hogy egy magon egy időben két utasításszál fut. A Pentium 4-ek idejében ismerhettük meg ezt a megoldást, melyet most ismét bevet az Intel a teljes siker érdekében. A natív négy mag tehát HT-vel együtt 8 utasításszálat jelent azonos időben. Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme ennek, egy újabb mag vagy magpár bizonyára nagyobb teljesítményt adna. Nos, lehetséges, viszont nem mindegy, hogy milyen gyártási költségek mellett teszi azt. A HT implementálása jóval gazdaságosabb a jelenlegi gyártástechnológia mellett, továbbá minden adott - nagy gyorsítótár, óriás sávszélesség, masszív végrehajtóegységek -, hogy valóban érzékelhető legyen az így adható többlet teljesítmény.
Korábban Turbo Mode néven futott, mára Dynamic Boost Technology lett abból az eljárásból, mely az energiatakarékos működést kapcsolja össze a minél nagyobb teljesítmény kiaknázásának lehetőségével. Gyakran előfordul például, hogy egy program nem képes kihasználni mind a négy magot. A Core i7 központi egységek ekkor lekapcsolják a kihasználatlan magokat - hála az integrált energiakezelő részlegnek (Power Gate) - , az aktívakat pedig úgymond túlhúzzák, a névleges üzemfrekvenciánál magasabb értéken járatják. Fontos azonban megjegyezni, hogy mindezt csak a hivatalos - vagy beállított - TDP értékig teszik, mégpedig egy ütemben, azaz nincs fokozatos emelkedés. Pontosan nem ismerjük a túlhúzás mértékét, az Intel által biztosított referencia lap BIOS-ában mindenesetre egész magas TDP-értéket is engedélyezhetünk.
Végül nem feledkezhetünk meg az új foglalatról és lapkakészletről sem, ezekkel teljes ugyanis ez a Core i7 történet. Az LGA775-öt az LGA1366 váltja - később lesz 1160 is -, azaz majdnem kétszer annyi tüske várja a processzorral való érintkezést. Maga a fémágy nagyobb lett ezáltal, amely változásnak egyenes következménye, hogy a CPU-hűtők lefogató lyukacskái is távolabb helyezkednek el egymástól, mint korábban. A referencia hűtő látszólag csak méretben nőtt valamelyest, a ventilátor lamellái viszont vastagabbak az eddigi dobozos egységeken látott légkavarókkal összehasonlítva.
A lapkakészlet szerepében az X58-as lapkát üdvözölhetjük, mely kizárólagos platform a Core i7 számára. A nagy X58-as alaplap körképünkben részletesebben is megismerkedünk majd a fejlesztéssel, annyit azonban már most fontosnak tartunk kiemelni, hogy a több grafikus kártyát üzemeltetni kívánó felhasználók innentől fogva az NVIDIA SLI technológiájára is számíthatnak egy Core i7 alapú 3D-s játékos gép összeállítása esetén.
A tesztkonfiguráció (Intel Core i7):
- Intel Desktop Board DX58SO LGA-1366
- Intel Core i7 940 Extreme - 3,2 GHz
- Intel Core i7 940 - 2,93 GHz
- Intel Core i7 920 - 2,66GHz
- ThermalRight Ultra-120 eXtreme-1366
- 3×1GB Qimonda DDR3 1066 MHz
- 1×160GB Maxtor SATA HDD, 1×320GB WD SATA HDD
- Tagan 2ForceII 1100W
- ASUS HD4870 X2 (AMD Radeon HD4870X2)
- BenQ E2200HDA
A tesztkonfiguráció (Intel Core 2 Extreme):
- ASUS Rampage Extreme LGA-775
- Intel Core 2 Extreme QX9670 - 3GHz
- ASUS Triton 79 AMAzing
- 2×2GB CSX Diablo DDR3 2000 MHz
- 1×160GB Maxtor SATA HDD, 1×320GB WD SATA HDD
- ASUS Vento 750W
- ASUS HD4870 X2 (AMD Radeon HD4870X2)
- BenQ E2200HDA
Tesztprogramok:
- Lavalys Everest
- CineBench R10 64-bit
- SuperPI MOD
- Pov-Ray
- 3dsMAX 2009 64-bit
- Cyberlink PowerDirector
- 3DMark Vantage
- WinRAR
- Unreal Tournament 3
- World in Conflict
- Crysis
Mindkét tesztkonfigurációra 64-bites Microsoft Windows Vista SP1 Integrated operációs rendszert telepítettünk.
A mérés során az energiatakarékos funkciókat kikapcsoltuk!
A különböző órajelű Core i7-esek között nem tapasztalható számottevő különbség, inkább a Core 2 és a Core i7 közötti különbség érdekes. Ugyanolyan körülmények között a kevesebb tranzisztor ellenére a Core i7 többet fogyaszt 20-25 wattal, bár pontosan nem tudni mekkora különbség van az Intel X48 és X58 fogyasztása között.
A QPI és Tiple-Channel memóriakezelés olyan újítások, melyek bevezetésétől mindenki azt várta, hogy a memóriakezelés sebessége gyökeresen megváltozki. Nos, lássuk, hogy valójában mire képes az új architektúra ezen a téren.
Még ma is az állunkat keresgéljük, hiszen ennyire jó eredményeket még nem sikerült elérnünk. Igaz, írásban és olvasásban 11 fölé már el lehet jutni a régi architektúrával is, ám ahhoz horribilis árú DDR3 modulokra (mondjuk CSX Diablo 2000MHz), drága X48-asalaplapra és egy E8500-as processzora, no és nem csekély tuningra van szükség. A Core i7-tel a másolás eredmény megdöbbentő, ám az FSB rendszer és az északi híd memóriavezérlő szerepének megszűnésével erre számítani lehetett.
Aki eddig az AMD processzorok egyik előnyeként a beépített memóriavezérlőt emlegették, illetve szidták a DDR2/3 technológiát a magas késleltetés végett, azok most jól nézzék meg a grafikont. Az eredmények magukért beszélnek! Persze arra nincs mentség, hogy az Intel ezen a téren csak ilyen hosszú idő elteltével képes felvenni a versenyt az AMD-vel.
Sajnos az Everest legújabb verziója még nincs optimalizálva az új processzorra, mégis látható a sebességfölény. Várhatóan egy újabb verzió megjelenésével még nagyobb lesz a különbség az új- és "régi" architektúra között.
Sokak kedvence a SuperPI, mely jellemzően csak egy magot dolgoztat. Az egymillió tizedesjegyig beállított mérés végeredményén nem lepődtünk meg, azaz, hogy a HyperThreading kikapcsolásával értük el a legjobb eredmény, hiszen ez már a Pentiumok idejében is így volt.
A WinRAR igen nagy változáson ment keresztül az utóbbi időben, ami a többmagos és multithreadinges számításokat illeti. Jól láthatóan a program fejlesztői alaposan ráfeküdtek a témára, így tökéletes eszköz többmagos processzorok teljesítményének mérésre. Ennek értelmében a Core i7 processzorok ismét diadalmaskodtak, illetve itt már jól látszik, hogy a HyperThreading nem csak "humbug", hanem hasznos funkció.
A mérések pontossága végett nem csak a beépített mérőprogramot használtuk, hanem nagyméretű (4×78MB) TIFF képállományokat tömörítettünk. Mindez nem változtatott a végeredményen, a Core i7 rendkívül gyorsan teljesítette a rábízott feladatot.
A ray-tracer programok egyik kedvelt változata a POV-Ray nem kis feladat elé állítja a processzort. A beépített mérőprogram egy képet renderel le, ami alaposan megizzasztja a központi egységeket. A Core 2 architektúra láthatóan lemarad a Nehalemhez képest, ugyanakkor a kikapcsolt HT technológiát ez a program is megérzi.
Szintén képek renderelésére fogtuk be a CineBench legújabb verzióját, annak is 64-bites változatát. A CineBenchben nagyon látványos, ahogy figyelemmel követhetjük, hogy zajlik a folyamat négy magon, vagy éppen nyolc szálon. A program időeredményt és pontszámot egyaránt ad, ám ez utóbbi jóval pontosabb eredményt ad, így ezt jegyeztük fel. Ahogyan számítani lehetett rá, a Core i7 elhúzott a Core 2-től.
Ismét renderelés, a 3dsMax2009-cel. Ennél a programnál nem tapasztaltunk akkora előrelépést, mint a Pentium D - Core 2 Duo váltás során, de az eredmény így sem rossz.
A PC piac egyik fő meghatározó eleme a játékprogramok, aminek fejlődése kikényszeríti az egyre gyorsabb és nagyobb tudású hardverelemek fejlesztését. Lássuk, mit tud a Core i7, ha a játékprogramokra kerül sor.
Őszintén szólva beigazolódtak félelmeink. Habár a felhasználói programok tesztje után nagyon bíztunk abban, hogy a Core i7 majd a játékokban is tud újat mutatni, picit csalódnunk kellett. Ez viszont nem egyértelműen az új processzor és platform hibája, hiszen láthattuk, hogy az erő megvan. Nyilvánvalóan az optimalizálás hiánya és a játékmotorok órajel-orientáltsága eredményezi a fent kapott – picit kiábrándító – értékeket. Véleményünk szerint korai lenne még levonni a végső következtetést, ezért még legalább várnunk kell fél- rosszabb esetben egy teljes évet, mire a játékokat felkészítik a Nehalem architektúra hatékony kihasználására.
Mielőtt értékelnénk, a Core 2 Extreme QX9650 órajelben leginkább a Core i7 940-eshez áll közel, ebből kifolyólag érdemes ehhez hasonlítani az eredményeket, habár a 940-es nem használja ki a QPI teljes sávszélességét. Ha csupán a számokra tekintünk, akkor a Core i7 a tesztek többségében képes legyőzni a QX9650-et, olykor nem is kicsivel.
A szintetikus mérések szépen kimutatják a Nehalem előnyeit, melyek láthatóan a hétköznapi életben előforduló alkalmazások teljesítményt is jelentősen növelik. A játékosok számára viszont egyelőre semmi újat nem tud mutatni a Core i7, köszönhetően a játékmotorok jelenlegi állapotának. Számukra a komplett platformváltás kész öngyilkosságnak tekinthető, hiszen a processzor miatt lényegében mindent le kell cserélniük. Az X58-as alaplapok kezdőára hazánkban valamivel 100 000 forint alá várható, és az is biztos, hogy a tripla csatornás memória kitek sem alacsony áraikról lesznek híresek. Mélyen a pénztárcájába kell tehát nyúlnia annak, aki Core i7-re vágyik, ám ezt eddig sem titkolta az Intel.
A Nehalem még jó ideig az extrém kategória lesz, az olcsóbb variánsokat majd csak 2009 második felében köszönthetjük köreinkben. Viszont örömmel üdvözöljük ismét a HyperThreading technológiát, melyről most bebizonyosodott, hogy valóban van értelme azoknál a programoknál, melyek már fel vannak készítve többmagos működésre.
