Az SDHC kártyák fizikai méreteikben és csatlakozásukban megegyeznek elődjükkel, de eltérő belső szervezésük lehetővé teszi akár 32 gigabájtos változat készítését is, így az új modellben csak kártya kérdése, hogy hány perc videót rögzíthetünk. Négy gigabájtos kártyára LP módban mintegy 3 óra 20 perc terjedelmű anyag rögzíthető, DVD kompatibilis MPEG-2 formátumban. Az akkumulátor legfeljebb 1 óra 20 percig lesz ebben partnerünk.
Könnyen tenyérbe illeszkedik a készülék, mely méretben egy átlagos MiniDV kamerának csupán a fele, így hordozhatóság szempontjából ideális, bármelyik autóstáskában elfér. Tarthatjuk egy kézben, így is kezelhető, bár két kézzel azért jobb a fogása. Bal kézzel megtámaszthatjuk a kihajtható és szembefordítható LCD panelt, ami segíthet stabilabban tartani a célt. A készülék az optikánál a legvastagabb, ami nem véletlen, mert tízszeres zoom tartományú Leica Dicomar objektívvel és három darab 800 000 képpontos CCD érzékelővel rendelkezik. A három érzékelő pontosabb részleteket eredményez, a kéz remegését pedig optikai képstabilizátor kompenzálja. Erre szükség is van, mivel az eszköz maga olyan csekély tömegű, hogy puszta tehetetlenségével nem képes mérsékelni a kéz kitéréseit. Összességében a képminőség kiváló és fényerőben is hozza a szintet az optika. Ebből a szempontból extrája, hogy 1 lux megvilágítás mellett is készíthetünk vele „színes" éjszakai felvételeket és hogy hideg állapotból másfél másodperc alatt üzemkész.
Nem csak az SDHC jelenti a továbbfejlesztést az előző, SDR-S100-as modellhez képest. Fejlődött a három millió képpontos állóképek minősége is, de azért e tekintetben ne várjuk el a Panasonic digitális fényképezőgépeinek minőségszintjét.
Nem a legolcsóbb megoldás, de ha extrém rázós helyzetekben (mondjuk bicikliverseny) is használható kamerát szeretnénk, vagy épp olyat, mely az egész napos kószálásban alig húzza a zsebünket, és mégis kiváló minőségben dolgozik, akkor gondoljunk a Panasonic SDR-S150-re.