Internet a falból

A LAN kialakítása az elektromos hálózaton, azaz a powerline nem új keletű megoldás, olvasóink nem egy ilyen jellegű eszközről olvashattak korábban hasábjainkon, amelyek között volt 14, 85 és 200 megabites változat is. Az első példányokkal kapcsolatban még nagyon vegyesek voltak a tapasztalataink, azonban a 200 megabites eszközök megjelenése már hozza az elvárt szintet – tesztalanyaink is ebből a kategóriából kerültek ki. A korábbi eszközök érzékenyebbek voltak az elektromos hálózat kialakítására és az elektromos zajokra, részben ennek is tudható be az első példányok sikertelensége, ugyanakkor hozzátesszük, hogy a hazai viszonyok is hozzájárultak ahhoz, hogy itthon számos gyártó felhagyott a forgalmazással. Hazai viszonyok alatt azt értjük, hogy rengeteg régi házban kaotikus állapotok uralkodnak, de a kevésbé régi, tömegtermelésben épített épületek esetében sem jobb a helyzet (lévén, hogy ami a falban van, az „úgysem látszik” jelszóval készült), ezért természetes, hogy az átviteli sebesség néhol nevetségesen alacsony. Sajnos emiatt csak elenyésző volt azok száma, akik valóban ki tudták használni az első eszközök valódi képességét, azonban a 14 megabit a BNC-kábeles hálózatok kihalása óta roppant kevésnek számít, de még a 85 megabites powerline eszközök sem tudják azt nyújtani, amit az UTP-kábelezésű 100 megabites hálózatok. Természetesen a nagy sávszélesség értelmét veszti, ha a hálózatot csak internetezésre használjuk, de a gyorsan terjedő nagy sebességű kábeles elérések mellett ismét fontos a megabitek hajhászása, illetve fájlok mozgatásánál is minimum a 100 megabit. Másik lehetőség lenne a Wi-Fi, ami a legújabb szabvány szerint 300 megabit elméleti sávszélességet biztosít, de ez is rengeteg tényezőtől függ, ráadásul a gyakorlatban 100-110 megabitnél nehezebb elérni, ezt is csak kis hatótávolságon. A Wi-Fi másik hátránya, hogy sokan nem szeretnék rádiójelekkel szennyezni környezetüket, főleg akkor, ha kisgyerekek vagy újszülöttek is vannak a házban. Ez utóbbi átlátszó kifogás, mert a szomszéd WiFi-jeleit és az egyéb rádiójeleket (pl. mobiltelefon) nem zárhatjuk ki a lakásból és pont ez a baj, hiszen az általunk létrehozott WiFi-hálózat is látható mások által, ezáltal egyszerűbben törhetővé válik, noha a WPA2 AES-titkosítással és erős jelszóval kellően erős védelmet nyújt. Ezzel szemben a gyártók szerint a konnektorban létrehozott számítógépes hálózat adatvédelem szempontjából teljesen biztonságos, hiszen a jel hatótávolsága mintegy 200 méter, valamint a villanyóra is akadályként szolgál. Legalábbis állítólag, ugyanis információink szerint ez nem feltétlenül igaz, van olyan hely, ahol így próbálják egy kisebb lakóközösség internetelérését kialakítani. Szerencsére a gyártók előre gondolkodtak, ezáltal minden eszközt elláttak 128 bites AES-titkosítással és a Wi-Fihez hasonlóan változtatható a csatlakozáshoz szükséges jelszó, amit a mellékelt szoftverből változtathatunk meg.
Abból adódóan, hogy a powerline eszközök a tápellátásukat a konnektorból oldják meg, aktív fogyasztónak minősülnek, tehát áramot fogyasztanak. Átlagosan körülbelül 5-6 wattos fogyasztással kell számolni, ugyanakkor energiatakarékos funkciókat is beépítettek a gyártók, így ha nincs kapcsolat vagy hálózati forgalom, az adapterek energiatakarékos módba, azaz készenléti helyzetbe váltanak, hogy energiát takarítsanak meg.

A powerline hálózatok felépítése
A mellékelt ábra jól felvázolja, hogy miként lehet kihasználni a powerline hálózatok és adapterek előnyeit. Az adapterekről tudni kell, hogy a hálózat számára transzparens passzív eszközként viselkednek, tehát minden operációs rendszer alatt működnek amihez meghajtóprogram nem szükséges, nem kapnak IP-címet, nem hoznak létre önálló alhálózatot és természetesen IP-címet sem osztanak, kvázi routerfunkciót nem látnak el – még a 4 portos változatok sem. Durván sarkítva az imént leírtak azt jelentik, hogy funkciójukat tekintve a powerline eszközökre úgy kell gondolni, mint az UTP-kábelekre, vagyis azt  helyettesítő hardverelemre. Ennek fényében tehát a powerline adaptert többféle helyre lehet csatlakoztatni – gép és router közé, modem és router közé, netán modem és gép közé. Lényeges tehát, hogy a hálózatunkban legyen egy eszköz, ami hálózatot vagy alhálózatot hoz létre, legyen az router vagy modem.

 

A powerline hálózati eszközök előnye, hogy nemcsak a kezdőcsomagban használható adapterek használhatók a rendszerben, hanem egyesével is lehet további adaptereket vásárolni. A rendszerbe elméletileg 253 eszköz csatlakoztatása lehetséges, azonban 10 darabnál több egyidejű használata nem javasolt. Vannak gyártók, amelyek nemcsak egyféle eszközt kínálnak, hanem komplett portfóliót alakítottak ki. Az egyik legötletesebb és legelterjedtebb megoldás a 4 portos HUB, ami főleg akkor jöhet jól, ha egy szobában több gép van, így nem kell mindegyiknek külön powerline adapter vásárolni, hanem elegendő csak egy HUB, amire hagyományos UTP-kábellel négy gép tud egyszerre csatlakozni.

 

 

Létezik olyan megoldás is, amelyen van egy villásdugóaljzat, így a powerline eszköz nem foglalja el végleg az adott konnektort, hanem rajta keresztül más eszköz táplálását is megoldhatjuk ugyanebből a fali aljzatból. Az ilyen termékeknél a gyártók nagy hangsúlyt fektetnek a zavarszűrésre, hogy a csatlakoztatott eszköz ne rontsa az átviteli sebességet. Mivel nekünk is volt alkalmunk ilyen eszköz kipróbálására, meggyőződhettünk róla, hogy a módszer valóan működik, a csatlakoztatott pluszfogyasztó nincs hatással a sávszélességre. Ebből fakadóan ilyen típusú eszközök megvásárlására buzdítunk mindenkit, akinek nincs elég fali aljzata. Már csak azért is, mert az elosztók és több aljzattal rendelkező hosszabbítók alkalmazása jelentősen rontja az átvitelt, ezért a gyártók külön felhívják arra a figyelmet, hogy csakis kizárólag közvetlenül a fali aljzatba csatlakoztassuk a powerline egységeket.

 

 

A gyártók kínálata azonban nem ért itt véget, hiszen a powerline különösen jól keresztezhető a WiFi-megoldásokkal, tehát léteznek olyan powerline adapterek, amelyekre az UTP-csatlakozó mellé egy WiFi-antenna is felkerült, azaz a közelben lévő gépek Wi-Fin keresztül is csatlakozhatnak a hálózathoz. Ennél a megoldásnál az egyetlen hátrány, hogy az elméleti 54 megabites maximum elméleti sávszélességet biztosító 802.11g WiFi-szabvány miatt elvész a powerline hálózat által kínált nagy sávszélesség előnye. Igazából ez utóbbi megoldás akkor jöhet jól, ha az adott házban egyébként is működik egy WiFi-hálózat, de a jelet azokra a pontokra is el akarjuk juttatni több gép számára, ahol nem jó a jelerősség vagy egyáltalán nincs lefedettség – ezért is hívják ezeket az eszközöket Wireless Extendernek, tehát WiFi-bővítőknek.

Amint azt a bevezetőben említettük, összesen nyolc gyártó eszközeit sikerült beszereznünk. Elsősorban készleteket próbáltunk összeválogatni, de nem minden gyártó kínál ilyet, így azokból lehetőség szerint két egyforma eszközt kértünk, vagy ha ez sem teljesülhetett, akkor egy szimpla és egy HUB-összeállítást preferáltuk. Azt is említettük, hogy a gyártókból csak egy, pontosabban a D-Link összeállítása volt UPA-szabványú (viszont van náluk HomePlug is, amely a tesztben nem szerepelt), a többi a HomePlugot követte, abból is a leggyorsabb 200 megabites HomePlug AV szabványt. A 200 megabit ennek ellenére nem érhető el, egyrészt mert a 200 megabitből effektíve csak 150 a hasznosítható sávszélesség, másfelől az eszközök a 10/100-BaseT szabványának felelnek meg, a gigabites megfeleltetés egyelőre pluszköltség lenne. Amennyiben az átviteli sebességeket nézzük, a 100 megabitnél gyorsabb kivitelnek egyébként sem lenne értelme, mivel a távolság növekedésével az átviteli sebesség csökken és bőven 100 megabit alatt marad, csak azon két végpont között lehetne 100 megabit fölé kúszni, amit könnyebb (és nem utolsósorban olcsóbb) egy rövid UTP-kábellel áthidalni.

 

 

 

 

 MSI ePower 200AV Kit Version II és Linksys PLK300 AV Network Kit

A tesztelést egy kétszintes, új építésű családi házban végeztük (amelyben a WiFi-méréseket is végezni szoktuk). Az elektromos hálózat ennek megfelelően szintén teljesen új és jellemzője, hogy az elektromos hálózatban minden szoba külön kismegszakítót kapott, tehát nyoma sincs a régi panellakásokban jellemző megoldásnak, ahol gyakran több szoba konnektorai csüngtek egyetlen biztosítékon.
A teszteléshez alapkiépítésben egy asztali gépet, egy notebookot (mindkettőben Intel hálózati vezérlő dolgozott), illetve egy D-Link routert használtunk. Ennek egyik portjára csatlakoztattuk CAT5e-típusú UTP-kábellel az asztali gépet, másik portjára pedig – szintén Cat5e-kábellel – az első adaptert. A második adaptert a notebookkal kötöttük össze és így jártuk konnektorról konnektorra, azaz végig a kijelölt mérési pontokat. Összesen öt ilyen pontot alakítottunk ki, hármat a földszinten, kettőt pedig az emeleten.

 

 ASUS PL-X31 és Devolo dLAN 200 AVmini Starter kit

 

 

Az első pont egy szobában volt az útválasztóra csatlakoztatott első adapterrel, a másodikat a szomszédos szobában jelöltük ki, a harmadik az adaptertől legtávolabb eső földszinten található konnektor volt. Az emeleten lévő két pontból az első szinte pontosan az alsó szinten lévő biztosítéktábla fölött helyezkedett el (tehát a rövidebb kábelhossz miatt ezért jobbak az itt mért értékek eredmények, mint a földszinten lévő harmadik ponton), az ötödik és egyben utolsó mérést pedig szintén a legtávolabb eső emeleti konnektorban végeztük el. Az átviteli sebességet szokásunkhoz híven egy adott AVI kiterjesztésű XViD kódolású videofájl másolásával mértük le, az időeredményt pedig – olvasóink kérésére – átkonvertáltuk megabit/másodpercre is.

A mérési eredményeket nézve láthatjuk, hogy vannak különbségek az egyes gyártók adapterei között, de korábbi tesztjeinkre alapozva nagyobb különbségeket is elképzelhetőnek tartottunk, ennek ellenére egy egészséges verseny alakult ki az értékeket nézve, nem túl nagy szórással. A legjobb mérési eredmény 88,11 másodpercenként átvitt megabit volt, ami nagyjából megfelel egy hasonló kiépítésű, de tisztán kábellel megvalósított 100 megabites hálózat maximális sebességének. A mért legalacsonyabb sávszélesség 40,92 megabit/másodperc, ami még mindig nem rossz, főleg, hogy az emeleten ennél mindenhol jobbat mértünk. Ezeket az értékeket látva sokak fejében megfordulhatott, hogy ezeket az eredményeket jó esetben egy 802.11N szabványú WiFi-hálózat is képes hozni. Ez valóban így van, csak éppen nem mindenhol, főleg nem az emeleten, plusz azt sem szabad elfelejteni, hogy a rádiós átvitel könnyen zavarható, ami jelentős sebességcsökkenéshez vezethet.

Lássuk a sorrendet és a díjazottakat. A végelszámolásban szerepet játszott a sebesség, illetve a szett ára, nem szett esetén pedig a tesztre kapott két külön eszköz ára. Az áraknál figyelembe vettük, hogy két darab szimpla adapter tudása nem egyenlő az 1 darab négyportos HUB + 1 darab egyportos adapter összeállítással.

 

A teszt egyértelmű győztese a két egyforma adaptert tartalmazó MSI ePower AV200 szett. Az összeállítás nem csak olcsó, hanem gyors, sebesség előnyét pedig a legutolsó pontnál is képes volt tartani, ahol egyedül a jóval drágább Devolo szettje tudta egy hajszállal megelőzni. Hasonló áron kaphatunk hasonló teljesítményt, ha a TP-Link adaptereit választjuk. A TL-PA201-es eszközök az első két ponton képesek voltak lekörözni a teszt győztesét, de az utolsó két ponton kicsit lemaradtak, ellenben az 5 éves garancia miatt kiemelten ajánljuk a gyártó termékeit! Szintén ajánljuk a D-Link és ZyXEL termékeit, melyek a magasabb árkategóriába esek, de ennek oka, hogy a gyártók nem két egyforma adaptert tesznek egy csomagba, hanem az egyiket egy 4-portos HUB-re cserélték. Ezek megvásárlását azoknak ajánljuk, akik egy szobában több gépet kívánnak üzemeltetni, ami ebben a formában jóval költséghatékonyabb, mint mindegyik géphez különálló egyportos adaptereket beszerezni. Az UPA szabványt követő D-Linkkel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az első-második és negyedik ponton egyértelműen e gyártó adapterei voltak legfürgébbek.