A nyolcvanas évek az úgynevezett mikroszámítógépekről szóltak: az egy évtizeddel korábban már kifejlesztett kategória ekkor lett igazán divatos, főleg az átlagos családok számára is elérhető árszint, valamint a már valóban felhasználóbarát külső és belső tulajdonságok miatt. Először a Sinclair ZX Spectrum, majd a Commodore 64 lett az igazi közönségkedvenc, és pozíciójukat az évtized utolsó negyedéig tartani is tudták - aztán jött a legendás Amiga 500. A legendás gép olyan ugrást jelentett a mikrogépek között, mint a Spectrum és a C64 a hetvenes évek barátságtalan munkagépeihez képest.
A fiatalok egyszerűen megőrültek az új gépért, amely az erősen játékra kihegyezett korábbi slágergépeknél is jobban a szórakozást szolgálta. A Motorola 68000 proci 7,16 megahertzen ketyegett, ami hétszerese volt a C64 teljesítményének, grafikája szemgyönyörködtető 4096 színt tudott egyszerre megjeleníteni 704x576 képpontos kijelzőn, a nyolcbites hangchip pedig négy hardveresen kevert csatornán tudott minden addiginál szebb, tisztább és részletesebb zenéket megszólaltatni.
A nagy előd, amit mindenki imádott
A gép bejelentésekor egyáltalán nem volt olcsó (az akkori 699 dolláros ár ma nagyjából 1500 dollárnak, azaz 440 ezer forintnak felelt meg), de '89-ben jelentőset faragtak az áron, '91-ben pedig megjelent egy felújított modell 500+ néven, még olcsóbban, és így a márkanevet birtokló Commodore gyakorlatilag lesöpörte az addigi mikrogép-kínálatot a boltok polcairól. A játékok olyan minőségi szintre ugrottak, hogy az akkori gamer generáció alig hitt a szemének, a hardveres, grafikus és zenei lehetőségek pedig minden addiginál jobban beindították a demoscene mozgalmat, egyre több fiatal kezdett digitális grafikával, zeneszerkesztéssel vagy kódolással foglalkozni (sok híres mai játékfejlesztő kezdte Amigán).
Aztán pár év alatt a játékfejlesztők, demósok gyakorlatilag mindent kihoztak a gép hardveréből, amit csak lehetett, szóval 1992-re már nagyon érett, hogy az addigra elöregedő hardver helyett jöjjön valami új. A Commodore sokak szemében ugyanaz volt, mint ma az Apple, ezért már előre biztosak voltak benne, hogy a következő Amiga az elődhöz hasonlóan A Világ Következő Csodája lesz valami újabb hatalmas ugrással, meglepő tulajdonsággal, varázslattal.
Magasról lehet a legnagyobbat esni
Amikor aztán 25 éve, 1992 március elején megjelent a B-52 zenekar dala alapján Junebug néven emlegetett Amiga 600, mindenki elszontyolodott, ugyanis igazából nem kaptak mást, csak az Amiga 500+ újracsomagolt változatát némi ráncfelvarrással. Az egyik nagy durranásnak azt szánták, hogy összébb ment a gép mérete, de ehhez például eltűnt a jobb oldali numerikus billentyűzet. Ezen kívül itt már technikailag megoldható volt egy belső merevlemez beépítése, amivel könnyíteni lehetett a floppycserélgetés bonyodalmain.
Viszont az alapmodellben nem volt vinyó, és bár ezt eredetileg jóval olcsóbbnak szánták az 500-as modellnél, végül ugyanúgy 600 dollár fölött nyitott. Aztán elég gyorsan kiderült, hogy a gépet annak idején az 500-as olcsóbb kistesójának szánták, a burkolatot leszerelők azu alaplapon és a tápon az A300-as jelzést találták, tehát egyszerűen annyi történt, hogy egy belépő kategóriás muszáj-modellt az elszállt gyártási költségek miatt megdrágítottak és kineveztek utódnak. Ehhez képest még mindig ugyanaz a Motorola proci hajtotta, és sem grafikában, sem hangban nem nyújtott újat. Operációs rendszerét legalább megújították, az AmigaOS 2.05 egy kicsit felhasználóbarátabbra sikerült. A merevlemezzel szerelt modell, az A600HD belsejébe 20 vagy 40 megabájtos HDD került, de így még az eleve drága alapmodellnek is kétszeresébe került.
Hiába próbálták új játékokkal, perifériákkal, és persze marketinggel megtámogatni, a vásárlók gyorsan átláttak a szitán, és nem vették meg még egyszer ugyanazt ugyanannyiért, vagy akár drágábban. Az A600 villámgyorsan fulladt be, a Commodore alig tudta elsózni a készleteket, és egy évvel később már le is állították a gyártást.
Előttem az utódom
Szóval az Amiga 600 nem azért híres, mert önmagában alkotott valami igazán nagyot - erre ott volt az A500. A csalódott vásárlók viszont elkezdtek körbenézni, milyen egyéb lehetőségeik vannak, és felfedezték, hogy az IBM neve alatt elhíresült PC-ket akkoriban kezdte egyre több gyártó építeni, valamint már alkatrészenként is könnyen beszerezhető volt és bárki összerakhatott magának egy szimpatikus konfigurációt. A korábban irodai munkára, "barátságtalan" feladatokra használt géptípusokhoz a 90-es évek elején kezdtek megérkezni azok a perifériák, amik egyre szélesebb multimédiás lehetőségekkel ruházták fel. A szöveges megjelenítésre képes Hercules monitorok után az egyre több színt és nagyobb felbontást biztosító monitortípusok érkeztek (CGA, EGA, VGA és SVGA kódneveken), megjelentek az Amiga szintjét lassan elérő, majd le is pipáló hangkártyák, később elterjedt a CD meghajtó, amikor pedig először grafikus gyorsítók, majd önálló grafikus vezérlő kártyák is elérhetővé váltak, a játékosok a keblükre ölelték az új géptípust.
Eközben kifejezetten játékra szánt célgépek terén is felbolydult a piac, és a Nintendo, a Sega és egy sereg más gyártó kezdett konzolokat kiadni, amik kifejezetten játékra szánt kontrollerekkel, tévés megjelenítéssel szintén vonzónak bizonyultak. Tehát kiába jött ki a Commodore már '92 végén az Amiga 1200-zal, majd később jöttek az egyre nagyobbat villantó gépek és Amiga CD32 néven játékkonzollal is megpróbálkoztak, a gyártó ideje lejárt.
Manapság, ha az Amiga nevet elejtjük egy 30-40 év környéki "kockának", általában az 500-as modellre gondol majd teljesen megérdemelt nosztalgiával, a 600-asnak pedig épp a PC-s társadalom köszönheti meg azt, hogy most ott tart, ahol tart.
