Astrid Rosenthal-von der Pütten, a német Duisburg-Esseni Egyetem kutatója a közelmúltban publikálta két, egymással összefüggő kutatásának eredményeit; a szakember azt vizsgálta, képesek vagyunk-e empatikusan viszonyulni a gépekhez.
A kutató funkcionális mágneses-rezonancia vizsgálat (fMRI) segítségével monitorozta tesztalanyainak agyi aktivitását. Kollégáival úgy találták, hogy a résztvevők a robotok „kínzására” és „kényeztetésére” egyaránt empatikusan reagáltak – egyes esetekben egyenesen emberként tekintettek a tesztekben használt animatronra.
A robotok köztünk élnek
Rosenthal-von der Pütten kutatásait a házi robotok megjelenése inspirálta. Ezek az összetett gépek egyre fontosabb szerepet játszanak az életünkben: Japánban például nem ritka, hogy az idősebb, egyedül élő emberek humanoidokat vagy animatronikus háziállatokat tartanak otthon, társaság gyanánt. A gyártók azon vannak, hogy egyre „empatikusabb” androidokat fejlesszenek ki; azt azonban eddig nemigen vizsgálták, milyen érzelmekkel viseltetnek az emberek ezek iránt a technológiák iránt.
„Az eddigi tanulmányok nem foglalkoztak azokkal a specifikus emocionális reakciókkal, amelyeket a robotok váltanak ki az emberekből – fejtegette a The Verge-nek adott interjújában Rosenthal-von der Pütten. – Nem kérdezték meg az embereket arról, hogyan éreznek [a robotok iránt], és objektív mérési módszereket sem alkalmaztak érzelmi reakcióik mérésére.”
Pofon és simogatás
Rosenthal-von der Pütten első kutatásában, amelyet tavaly publikált az International Journal of Social Robotics-ban, a tesztalanyoknak két rövid videót kellett végignézniük. A filmek „főszereplője” Pleo volt: egy aprócska robot-dinoszaurusz, amelyet az azóta megszűnt Ugobe fejlesztett ki. Az első klipben Pleót szeretettel, kedvesen kezelték: a kutatásvezető egyik, a nézők számára láthatatlan kollégája gyengéden cirógatta a kis dinoszauruszt. A robot elégedetten dorombolva fogadta a kényeztetést, és kiskutya módjára csóválta a farkát.
A második videóban durva erőszak váltotta fel a szeretetteli viselkedést. Az asszisztens műanyag zacskót húzott a robot fejére, folyamatosan ütlegelte a testét, sőt egy rögtönzött hurok segítségével fel is akasztotta a kis animatront. Pleo végig tehetetlenül csapkodott a lábaival, miközben üvöltött és vonaglott kínjában.
A kísérletben résztvevő negyven tesztalany mindegyikéből erős negatív érzelmeket váltott ki a dínócska kínzásáról készült felvétel. A kutatók szenzorok segítségével mérték az alanyok bőrének vezetőképességét – amely a fokozott érzelmi feszültség egyik legbiztosabb indikátora – és megállapították, hogy a nézők erős stressz és szorongás tüneteit mutatták.
A kísérlet eredményei alátámasztották Rosenthal-von der Pütten hipotézisét. A tesztalanyok nem voltak közömbösek a robot iránt: dühöt és szánalmat éreztek a Pleo bántalmazásáról készült klip levetítése közben. Bebizonyosodott tehát, hogy az emberi lények képesek empatikusan viszonyulni az élettelen animatronokhoz.
Együtt érzünk velük
A német kutató következő kísérletében egy még érdekesebb kérdést vizsgált: hogyan viselkedünk, ha robotok és emberek kínzását is végig kell néznünk, és hogyan viszonyulnak egymáshoz a két – látszólag igen különböző – helyzetben mutatott reakcióink?
Ebben a kísérletben Rosenthal-von der Pütten és csapata újabb tesztalanyokkal nézette végig a Pleóról készült videókat, illetve két olyan klipet, amelyekben egy ismeretlen nőt tettek ki hasonló mértékű kínzásnak, illetve gondoskodásnak. A kutatók kontrollvideókat is készítettek: ezekben egy zöld doboz játszotta a „főszerepet”.
A tudósok ezúttal is fMRI-vel mérték az alanyok reakcióit; kiemelt figyelmet fordítottak az amigdalában – az agy érzelmek feldolgozásáért és kezeléséért felelős központjában – lezajló folyamatokra. Méréseik szerint a legerőteljesebb érzelmi választ a nő kínzása váltotta ki a kísérlet résztvevőiből – miközben az emberek és a robotok kényeztetése szinte azonos reakciókat szült.
Egy tenyér ha csattan
Annak ellenére, hogy a kísérlet látszólag egyértelműen megmutatta, nem csak embertársainkkal, de a robotokkal is képesek vagyunk együtt érezni, nem árt árt óvatosan kezelni a tesztek eredményeit. Ahogy arra publikációiban Rosenthal-von der Pütten is felhívta a figyelmet, az alanyok agyi aktivitása a kísérleti és az ellenőrző videók megnézése során is hasonló volt. Ami látszólag azt mutatja, hogy a résztvevők ugyanolyan érzelmekkel viseltettek egy emberi lény, egy animatron és egy szimpla zöld doboz „kínzása” iránt. Nem véletlen, hogy a kutatás vezetője maga is úgy véli, kísérleti módszerei további finomításra szorulnak.
Az egyik alany például azt mondta, valószínűleg azért mutatta együttérzés jeleit a doboz püfölése közben, mert úgy látta, hogy a tárgy „kínzója” megsértette a kezét. (Ezzel kapcsolatban Rosenthal-von der Pütten azt mondta, a későbbi tesztekben a hasonló interferenciákat kiküszöbölendő, egy kalapáccsal helyettesítik majd az ütlegelő kezet.) A tudós hangsúlyozta: elsődleges céljuk az volt, hogy összehasonlítsák az emberekkel és a robotokkal kapcsolatos érzelmi reakciókat, és a tesztek értékelésénél az fMRI-eredmények mellett a résztvevőkkel készített interjúkat is figyelembe vették.
Nehéz megítélni, pontosan milyen következtetések vonhatók le Rosenthal-von der Pütten tanulmányának eredményeiből, hiszen a kutatás csak a képernyőn látható erőszakra adott elsődleges reakciókat vizsgálta. Továbbra sem tudjuk, továbbfejlődhet-e a „kezdeti empátia”: lehetséges-e, hogy mélyebb, hosszan tartó érzelmi kötelék alakuljon ki emberek és robotok között. Ahogy azt sem, milyen emocionális válaszokat adtak volna a tesztalanyok akkor, ha Pleót nem egy előre felvett klipben, hanem az orruk előtt kínozzák a kutatók.
Képünkre és hasonlatosságunkra
Azt sem tudjuk, hogyan éreztek volna a kísérlet résztvevői, ha a kis robot-dinoszaurusz helyett egy emberibb külsővel rendelkező humanoid „örömét” és „szenvedését” kellett volna végignézniük. A tanulmány szerzője azért választotta Pleót kísérleti alanyául, mert amellett, hogy viszonylag olcsón beszerezhető volt, igen élethű módon reagált a különféle ingerekre – a „gügyögése” és a „jajveszékelése” egyaránt hitelesnek tűnt. De vajon másként reagálnának-e az emberek egy emberszerűbb robot, vagy akár egy egyszerű plüssállat esetében?
Rosenthal-von der Pütten szerint az emberek és robotok közötti érzelmi interakciók kutatása még számos kihívást és lehetőséget tartogathat a hozzá hasonlóan kíváncsi tudósok számára. A Duisburg-Esseni Egyetem kutatója idén júniusban egy Londonban megrendezésre kerülő konferencián számol be legújabb megállapításairól; szeretné folytatni a kísérleteit: a következő lépésben azt vizsgálná, hogyan reagálnak az emberek a robotokkal szembeni verbális erőszakra.
Tudóstársaival együtt azon dolgoznak, hogy hozzásegítsék a kutatókat és a gyártókat ahhoz, hogy felmérjék, hogyan viselkednek az emberek a robotok társaságában; remélik, hogy munkájuk eredményeképpen a cégek az eddigieknél jobban tervezett és működő modelleket fejleszthetnek ki.
A német kutató biztosra veszi, hogy a robotok hamarosan fontos – és egyre intimebbé váló – szerepet fognak játszani a mindennapjainkban. „Jönnek a robotok – jelentette ki. – Ez nem is kérdéses.”
