Az Edward Snowden által lassan két éve kirobbantott kémkedési botrány mára nagyrészt elült. Ez elsősorban a cselekvőképtelenségnek köszönhető, ugyanis az Egyesült Államok belföldi és nemzetközi balhéjának kitörése után hiába alakultak világszerte az üggyel foglalkozó bizottságok, azok érdemben nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Az Egyesült Államok természetesen saját vizsgálóbizottságot állított rá az NSA állítólagosan alkotmányellenes cselekedeteinek kivizsgálására, ám a bizottság érdemben nem volt képes beszámolni a nyilvánosságnak a felfedezéseiről, továbbá a feltárt problémák megoldására tett javaslatairól. Nagyon paranoiás helyzet állt elő: az állampolgárok nem feltétlenül bízhatnak a bizottságban, a bizottság pedig még ha teljesen jóhiszemű is, akkor sem bízhat abban, hogy NSA tényleg megmutatott nekik mindent. Ezen felül ha kértek is változtatásokat az NSA-től, akkor sem biztos, hogy azok valóban megtörténtek.
Az átlagos amerikai állampolgárok esetében a rengeteg Snowden-leleplezés közül talán az rezonált a legjobban, miszerint az NSA lehallgatja a telefonjaikat. A kémszervezet szerint ez konkrétan nem történt meg, legfeljebb a telefonhívásaik metaadatait gyűjtötték be bírói végzés nélkül, de azokat is véletlenül. A metaadatok alatt olyan információkat kell érteni, mint a hívó fél, a hívott fél, a beszélgetések időtartamai és időpontjai. Ez némileg lehűtötte a kedélyeket, ám valójában a metaadatok többet árulnak el az életünkről, mint néhány konkrétan lehallgatott telefonhívás.
A szokások rabjai
Egy átlagos modern ember életének feltérképezéséhez nem szükséges olyan klasszikus kémkedési módszerekhez nyúlni, mint a hívások lehallgatása, vagy a videós megfigyelés. Valójában a metaadat jelenti itt az alfát és omegát, mégpedig azon egyszerű okból kifolyóan, hogy mindannyian rutinok szerint élünk.
Nézzük néhány példát, hogy egy jól felkészült hírszerzés milyen adatok alapján tudja feltérképezni az életünket! Kezdjük a mobilunkkal. A mobiltornyok jelei és GPS-adatok alapján folyamatosan monitorozható a földrajzi helyeztünk. A hívott személyek és minket hívó személyek, a beszélgetések gyakorisága, azok időpontja és hosszúsága alapján felépíthető egy olyan kapcsolati háló, amelyből rögtön látszanak a számunkra valamilyen okból legfontosabb személyek, vállalkozások. A minták alapján megérthető a felek közti kapcsolat is: X egy jó barát, Y az anyuka, Z pedig a két hónapja megismert szerelmi kapcsolat.
Nem csak a mobilunk metaadatai beszédesek. A számítógépünk internetes adatforgalmának naplózásával kideríthetőek a politikai és vallási nézeteink, mikor kelünk, mikor fekszünk. Mikor internetezünk, milyen eszközről. A bankkártyás fizetések adatai alapján szintén nyomon követhető a mozgásunk: hol, mikor, mennyiért vásárlunk, milyen gyakorisággal. A rendszámtáblát felismerő rendszerek adati alapján megint csak követhető a mozgásunk, már persze ha van autónk vagy motorunk.
Újból hangsúlyoznánk, hogy itt csak metaadatokról van szó, ráadásul egyéni szinten. A fenti példák Ijesztően hangzanak, de valójában sokkal ijesztőbb a helyzet annak fényében, hogy az állampolgárok egyéni metaadatait össze lehet kombinálni. Egy ország komplett lakosságának szinte teljes kapcsolati hálója felépíthető, belső kapcsolati dinamikája kiismerhető ezekkel az adatokkal. Ha rendelkezésre állnak a megfelelő metaadatok, akkor azt is meg lehet állapítani, hogy ki szokott délutánonként ugyanott a kávézni, ahol mi kávézunk. Vagy hogy kivel álltunk le beszélgetni pár párcet az utcán. Ismerjük azt a személyt? Ő ismer minket? Honnan az ismeretség? Ha látszólag nincs kapcsolat a két személy közt, akkor statisztikailag mennyire valószínű, hogy az a két személy ismeretlenekkel áll neki trécselni az utcán?
A szokásaink alapján az életünk komplett térképe kirajzolható: direkt és indirekt módon kivel állunk kapcsolatban, mit, mikor, hol, és hogyan teszünk. Az adatok feldolgozása során a megszokott mintáinktól való eltérés nyilvánvaló az analitikai rendszer számára, ráadásul a rendszer a rendelkezésére álló adatokat átnézve képes lehet magyarázatot találni a szokatlan viselkedés feltételezhető okára is. Ha kell, akkor akár illetékeseket is riaszthat, hogy azok manuálisan vegyék górcső alá a felfedezéseit. Valamilyen szinten még a jövőbeli viselkedésünk megjóslására is lehetőség van.
A diktatúra szövete
Az NSA mostanra ki tudja hányszor kapta meg a kérdést, hogy mit kezd a begyűjtött metaadatokkal. Az általános sablon válasz erre természetesen a terrorizmus, továbbá egyéb típusú külföldi fenyegetések elleni harc, előbbi 9/11 óta az egyik legnépszerűbb politikai szólam. Részben nyilvánvalóan igaz is. Viszont az is látható, hogy ezen adatok birtoklása milyen hatalmat ad a kivételezett helyzetben lévők kezébe. Másképp fogalmazva mennyire teszi kiszolgáltatottá az átlagos embereket, mennyire sérti azok magánszférájukhoz kötődő, alapvető alkotmányos jogait.
A hírszerzésnél a megszokott paranoiától fűtve a vezetők látszólag egyre több és több adatot kívánnak begyűjteni, ám az adatokkal idővel egy rémálomba illő rendőrállammá változtatható bármely demokratikus köztársaság. Puszta spekulációnk alapján ezen emberek többségében alapvetően nincs rosszindulat, valójában csak a munkájukat szeretnék elvégezni. Számukra a cél szentesíti az eszközt, komoly kötelességtudatuk van, viszont a gépezet mindennapi részeként már nem képesek látni a nagy, rendkívül ijesztő képet. A szörnyeteget, amelyet életre hívnak. Éppen ezért is kérdőre vonás esetén nem szabad elfogadni egy átláthatatlanul működő szervezettől olyan magyarázatot, miszerint „csigavér, csak metaadatot gyűjtünk”. Azt pedig főleg nem szabad elfogadni, hogy egy becsületes állampolgárnak az adatgyűjtés ellenére nincs mitől félnie. A „becsületesség” fogalma ugyanis az éppen aktuális jogszabályok függvénye.
Szerintetek meg lehetne valahogy úgy oldani a hírszerzések átláthatósági és felelősségrevonási problémáját, hogy közben ne váljon lehetetlenné a munkájuk?
(Nyitókép: Argia Sbolenfi)
