Creative Sound Blaster Pro
(PC World: 1992/január)
Nem fordítottak nagy figyelmet a PC tervezésekor a mérnökök a hangra - mégiscsak egy munkagépről volt szó -, így azok, akik ezt a platformot használták játékra, nem voltak úgy elkényeztetve, mint például az amigások. A később megjelent hangkártyák orvosolták ezt a hibát, és egyben a PC-s zenehallgatás, CD-lejátszás előtt is megnyitották a kaput. Ezek a kártyák a 80-as évek vége felé jelentek meg, és váltak hamarosan kötelezővé. A Sound Blaster Pro széria az első Sound Blasterek áttervezett, már 16 bites foglalatot használó utóda, amelyre még dedikált CD-ROM-interfész is került, és 44,1 kHz-es mintavételezésre is képes volt.
Megérkezik a Pentium
(PC World: 1993/június)
Az Intel talán legsikeresebb, de főleg leghosszabb életű márkaneve a Pentium, amely 1993-ban, az először 60, majd 66 MHz-es, P5-magos processzorokkal jelent meg. A korábban sorszámozott (802086, 80386, 80486) chipek utóda az egyszerű vásárlók számára is jól csengő nevet kapott, amely egyben utalt arra, hogy immár az ötödik szériáról beszélünk. Szuperskalár felépítésének köszönhetően már egyszerre több utasítást is tudott kezelni, 800 nm-es csíkszélessége és 5 voltos tápfeszültsége miatt viszont eléggé melegedett.
Az USB-szabvány születése
(PC World: 1997/október)
Nyomtatótól kezdve a külső merevlemez csatlakoztatásán át a telefontöltésig rengeteg feladatot ellát a nem csak nevében Univerzális Soros Busz, az USB, amelynek szabványán 1994-ben kezdték meg a munkát. A Compaq, DEC, IBM, Intel, Microsoft, NEC és Nortel által alapított munkacsoport körülbelül két évet dolgozott ezen, és végül 1996 januárjában tették közzé az 1.0-s verziót, amelyet 2000-ben követett a 2.0, 2008-ban a 3.0 és 2013-ban a 3.1. Pusztán a verziószámok alapján nem tűnik valami bődületesnek a fejlődés, pedig az első változat mindössze 12 Mbps sávszélességet kínált Full Speed üzemmódban, míg a 3.1 10 Gbps-nál is többre képes, ami ezerszeres gyorsulást jelent - és még a megfordítható USB-C típusú csatlakozó is elkészült közben.
Beindul a 3D
(PCW: 1998/július)
Az első igazán nagy sikert elérő és játékosoknak szánt 3D-s kártyát a 3dfx Interactive nevű cégnek köszönhetjük. Az 1996-ban megjelent Voodoo kártyát a meglévő videokártya mellé kellett beépíteni, és kívül egy rövid kábellel összekötni. Az eszköz kizárólag a 3D-megjelenítésben vett részt, a standard 2D-s programokkal nem működött. A Voodoo lapkakészlet két különálló processzorból állt, és saját API-t is fejlesztettek hozzá Glide néven, hogy a lehető legnagyobb teljesítményt hozzák ki belőle. A jól időzített megjelenésnek köszönhetően a Voodoo+Glide kombináció a 90-es évek végére monopolhelyzetbe került a játékok piacán. A Voodoo utóda, a 2D+3D kombó Rush nem lett igazán népszerű, de az utód Voodoo2 újra elhozta a sikert, ráadásul megismertetett bennünket egy új technológiával, az SLI-vel.
Átalakul a PC
(PC World 1999/március)
Az első PC továbbfejlesztett változata, az AT felépítése sokáig meghatározta a számítógépek dizájnját, úgyhogy 97-ben már tényleg ideje volt, hogy az Intel elkészüljön egy modern igényekre átszabott változatával, az Advanced Technology eXtended, rövid nevén ATX szabvánnyal. Ennek részeként meghatározták a méreteket, csatlakozó- és rögzítőpontokat, a tápegység, ház, alaplap közötti kommunikációs lehetőségeket és így tovább. A mai piacon túlnyomó részben még mindig az ATX szabvány vagy annak valamelyik leszármazottja (microARX, mini-ITX stb.) szerint tervezik az alkatrészeket, és tulajdonképpen egyetlen új alternatíva sem tudott népszerűvé válni; lehet, hogy valamikor a PC-vel együtt tűnik majd csak el.
Vezeték nélküli hálózatok
(PC World 2000/február)
Számtalan mém foglalkozik azzal, hogy mennyire nélkülözhetetlen lett mára a Wi-Fi-hálózat, és tényleg, az étterembe, kocsmába beülők egyre nagyobb része kezdi azzal, hogy megkeresi a hely által kínált WLAN-t. A Wi-Fi (amely tulajdonképpen egy márkanév) a 802.11 szabványba tartozó rádiós hálózatokat takarja. Az első ilyen szabvány a 802.11-1997 volt, amely 1-2 Mbps sávszélességet kínált, és nemcsak rádiós, de infravörös jelátvitelt is leírt. Ezek után az első "népszerű" Wi-Fi, a 802.11b 1999-ben jelent meg, ez már 11 Mbps sebességre is képes volt a 2,4 GHz-es frekvencián. Ami a fejlődést illeti, az aktuálisan kedvelt 802.11ac 5 GHz-en 867 Mbps-ra is képes egy csatornán, több csatorna használatával pedig a gigabites sebességek is elérhetők.
Kezdődik a tuning
(PC World 1998/november)
A számítógépes alkatrészek túlhajtása nem 1998-ban kezdődött (a 3dfx Voodoo kártyákat például config.sys és autoexec.bat fájlokba rejtett beállításokkal lehetett magasabb órajelen járatni), de az egyik legendás "tuningeszköz" ebben az évben jelent meg: ez volt az Intel Celeron 300A. A processzor különlegessége, hogy a Mendocino magba integrálták az L2 cache-t. Ennek is köszönhetően a Celeron 300A-t remekül lehetett tuningolni, a 300 MHz-es órajel helyett szinte mindegyik stabilan futott 450 MHz-en is, de az igazán jól sikerült példányok 504 MHz-re is képesek voltak.
iMac
(PC World 1999/január)
Amikor az Apple piacra dobta az iMac G3-at, a cég még messze nem volt akkora név, mint mostanában, úgyhogy a szokatlan hardvert látva sokan temetni is kezdték a vállalatot. Az áttetsző burkolatba pakolt CRT-monitor köré épülő gép formatervezője az a Jonathan Ive volt, aki aztán az iPodon, az iPaden, az iPhone-on és rengeteg más híres Apple-terméken is dolgozott. Apró érdekesség, hogy az azóta szinte kötelező "i" előtag is ennél az eszköznél jelent meg először - a betűt Ken Segall biggyesztette a név elé az internet, innovation és individuality szavakra utalva, megteremtve ezzel a márkanevet.
AMD Athlon 64
(PC World 2003/november)
Lehet, hogy ma furcsán hangzik, de 2003 egyáltalán nem volt az Intel éve: a Pentium 4-ekben használt Netburst architektúrával több probléma is akadt, az AMD pedig az Athlon 64-gyel egy igencsak jól sikerült versenytársat dobott piacra, amely a mérések szerint könnyedén tartotta a versenyt a P4-ekkel, sőt volt, amiben gyorsabbnak is bizonyult náluk, köszönhetően többek között a magba integrált memóriavezérlőnek. Az Athlon 64 érdekessége még, hogy ez az első otthoni felhasználóknak készült 64 bites CPU, még ha ezt 2003-ban nem is tudták a programok túlzottan kihasználni, viszont az itt bemutatkozó x86-64 utasításkészletet még az Intel is kénytelen volt átvenni.
Megjelennek a kétmagosok
(PC World 2005/június)
Az Intel számára 2005-ben már nyilvánvaló volt, hogy a Netburst architektúrával nem tett jó lóra, a Pentium 4-ek egyszerűen nem voltak képesek olyan magas órajelre, ahol a felépítésből fakadó hátrányokat ledolgozhatták volna. A megfelelő teljesítmény elérése érdekében ezért inkább a párhuzamosítással próbálkoztak, így jelent meg a Pentium D, amely a szó klasszikus értelmében nem is kétmagos processzor, hanem két processzormag egy tokban elhelyezett kombinációja. A Pentium D-vel az Intel az Athlon 64 X2 jelentette kihívásra igyekezett reagálni, és sikerült is pár héttel megelőznie azt. Sebességben viszont már nem volt egyértelmű az előny, ráadásul az AMD valódi kétmagos CPU-t dobott piacra, úgyhogy még az a szégyen is megesett, hogy a végfelhasználói eladásokban megelőzte a jóval nagyobb Intelt.
Megérkezik a Core
(PC World 2006/február)
Minden hátránya ellenére sokáig ragaszkodott az Intel a Netburst architektúrához, de végül muszáj volt engednie, és 2006-ban bemutatta azt a Core mikroarchitektúrát, amely a Yonah mobilprocesszoron alapult, és a jó pár évvel korábbi Pentium M leszármazottjának tekinthető. Az egy- és kétmagos processzorok asztali gépekben és notebookokban is megjelentek, mutatva, hogy a rengeteget fogyasztó és melegedő Pentium 4 és Pentium D után az új architektúra jóval energiatakarékosabbra sikerült. A Core 2 néven megjelenő Conroe magos CPU-k hamar népszerűvé váltak, hiszen nemcsak fogyasztásukhoz képest voltak gyorsak, hanem az AMD kínálatához viszonítva is, így az Intelnek sikerült javítani megtépázott hírnevén, a Core márkanév pedig olyan népszerű lett, hogy még ma is használják annak ellenére, hogy a Core i3/5/7, M és más CPU-k már nem a Core architektúrára épülnek.
A netbook éve
(PC World 2007/július)
A megszokott noteszgépekhez képest elképesztően olcsó volt a 2007-ben a Computexen bemutatott Asus Eee PC, amely ezt egyszerű kivitelének és Linux operációs rendszerének köszönhette. Az ötlet nem egészen az Asus fejéből pattant ki, az OLPC (One Laptop Per Child) kezdeményezés által bemutatott XO-1 prototípus hatására tervezték. Az első, 700-as sorozat Celeron M processzorral, 512 MB RAM-mal, 4 (jobb esetben 8) GB-nyi flashmemóriával és 7 colos, 800×480 kijelzővel érkezett, Linuxot futtatott és kevesebb mint 1 kg tömegű volt. A netbook kategória gyorsan népszerűvé vált, és olyan, igen sikeres modelleket találunk benne, mint az MSI Wind és az Acer Aspire One sorozatai, amelyek már 10 colos, nagyobb felbontású paneleket, több RAM-ot és lényegesen nagyobb háttértárat kaptak, így Windowszal kombinálva sokan rendkívül jól hordozható munkagépként is használták őket.
Az ultrabook, ami nem ultrabook
(PC World 2008/április)
Biztos, hogy évek múlva is tanítani fogják azt, ahogy Steve Jobs 2008-ban bemutatta a MacBook Airt azzal, hogy némi bevezető után felkapta a színpadi asztalon található borítékot, és előhúzta belőle azt a noteszgépet, amelynek sikerét azóta is igyekeznek lemásolni a versenytársak. Az akkori szemmel hihetetlenül vékony és elegáns, egyedi Intel processzorra épülő és alumíniumházba öltöztetett noteszgép oly mértékben felforgatta a piacot, hogy külön kategóriát teremtett (ezek lettek az Intel által ultrabooknak nevezett készülékek), sok más gyártó pedig azóta sem képes leszokni arról, hogy saját, hasonlóan vékony és elegáns gyártmányait az aktuális Airrel hasonlítgassa össze a prezentációkban. Az Air népszerűsége annak ellenére lett óriási, hogy az Apple a vékonyság elérése érdekében egy csomó kockázatot vállalt például az Ethernet-port és a kártyaolvasó elhagyásával.
SSD-t mindenkinek
(PC World 2014/november)
Az SSD meghajtók nem 2014-ben jelentek meg, a technológia hosszú múltra tekinthet vissza, de kapacitásához képest magas ára megakadályozta, hogy az átlagos felhasználó is élvezhesse előnyeit. Ez csak az utóbbi években változott meg, köszönhetően több újításnak, így például a Samsung 3D V-NAND-nak. A 2010-es évek elején az SSD-gyártók egyik problémája az volt, hogy a memóriacellák méretét nem tudták tovább csökkenteni, így a kapacitás és a sebesség növelése is nehezebb lett. A Samsung újításként nem a méretcsökkentés irányába mozdult, hanem egy chipbe több rétegben (először 32-ben) helyezte el a cellákat.
Vége Moore törvényének?
(PC World 2015/február)
Az Intel 2007-ben kezdte a Tick-Tock modellt, amelynek lényege, hogy minden 12-18 hónapban új gyártástechnológiára vált (ez a tick), majd a következő 12-18 hónapos periódus végén egy új architektúrát mutat be. Az csíkszélesség csökkentése és így Moore törvényének "betartása" azonban egyre nehezebbé válik, és ennek első jelei a Broadwell kódnevű, 14 nm-es technológiával készülő CPU-k folyamatos csúszásában mutatkoztak meg, de ugyanez okozza azt is, hogy a Skylake-et leváltó Cannonlake helyett még csak a Kaby Lake-nél tart a chipgyártó, amely a kétlépcsős Tick-Tockról közben egy háromlépcsős fejlesztési módszerre váltott.
