Igazi unikumnak számított az Alder Lake kódnevű 12. generációs Core processzorcsalád. Az új irányként lefektetett hibrid architektúra merőben eltért attól, amit addig csak generációkon átívelő polírozgatásként ismerhettünk. Miközben az AMD egy rendkívül sikeres és népszerű AM4-es platformmal egyre nagyobb piaci részesedést ért el, addig a gyártástechnológiai kihívások egyszerűen kivették az üzleti növekedést lehetőségét az Intel Core-istállót vezető mérnökök és döntéshozók kezéből. Egy véget nem érő, kínos versenyfutásnak lehettünk a szemtanúi, ami nagyon hamar átszivárgott a szerverprocesszorok busás hasznot generáló területére.
Az Alder Lake-re emiatt óriási nyomás nehezedett: az első és tulajdonképpen egyetlen lehetőség volt a megújulásra, és a renomé visszaállítására. Hogy ez valójában mennyire sikerült, egyre nehezebb megítélni, hiszen míg a megjelenés idején már-már szenzációs ugrásnak tűnhetett, egy modern jövőt felvázolva, napjainkban állt csak össze a kép, hogy azért még igen messze van a tökéletestől az Intel hibrid architektúrája. A Raptor Lake frissítése elhozta a 6 GHz-es álomszerű frekvenciát, a háttérben azonban egyértelmű jelek mutatkoztak, hogy rengeteg finomhangolásra van szükség a rendszerteljesítmény hatékonyságát illetően.
Egy ígéret végén
Az egész történet valahol egy globális sikert elérő tévésorozatra hasonlít, amikor megérkezünk az évad végéhez, épp beindulna egy-két szál a cselekményvezetésben, a sztoriban azonban nincs több, mert a stúdió üzleti érdeke már más irányokba mutat. Pedig a portékát befogadó egyének nagyon is kíváncsiak arra, hogy mi történhetne még, de az alapcselekményben egyszerűen nincs több esély a mindenre kiterjedő lezárásra. Ez a hasonlat tökéletesen illik az új Intel Core csúcsprocesszorra, ami önmagában csak egy órajelekben fejlődő variáns - az Intel sem tagadja, hogy ebben egyszerűen nincs több a részükről. Vagyis éppenséggel lenne, de azt olyan formában teszik hozzá, ami inkább kérdéseket teremt válaszok helyett.
Tesztünkben sem azzal szeretnénk foglalkozni, hogy az egyes processzormagok miben fejlődtek, vagy a megnövelt gyorsítótárak mit érnek a kettővel ezelőtti Core i9-es modellhez képest. Az alaparchitektúra nem sokat változott, a 13. generációs közvetlen elődökkel összevetve a homlokráncolásokból többet lehet összeszámolni, mint a specifikációs különbségekből. A hivatalosan "Raptor Lake Refresh" néven futó újdonságok átmentek egy kis kozmetikai kezelésen, ahol lehetett, ott picit több magot engedélyeztek a mérnökök, az összkép és a platformszinten kalkulált tudás azonban változatlan.
Nincs ebben semmilyen meglepetés, az útitervekből ráadásul még az sem volt egyértelmű, hogy ez a széria megjelenik. A Meteor Lake átpozícionálása miatt végül megszületett a 14. generáció, viszont az Intel az új nevezéktannal (Core és Core Ultra, nincs többé "i" betű) nyomatékosítja, hogy a történet itt most véget ér. Bőven van tanulság az elmúlt három évből, a P- és E-magok ígérete pedig általánosan tekintve beteljesült, bár azért jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon az órajelek folyamatos növelése nem a hatékonyságából mára sokat vesztett architektúra hiányosságait próbálja-e leplezni.
Túlhajtásba csomagolt finomhangolások
A K-sorozatú modellek híresek arról, hogy kifejezetten azok számára készülnek, akik a lehető legmagasabb számítási teljesítményt szeretnék kisajtolni a CPU-ból. Már-már unalomig ismert a tény, hogy a szabadon állítható órajelszorzók és fogyasztási keretek majd megadják a plusz löketet, a hibrid felépítés viszont ennél jóval több beállítást és hozzáértést kér. Fórumhozzászólások tízezrei foglalkoznak P- és E-magok közti egyensúlyok megteremtésével, a feszültségszintek adagolásával és eltolásával, és a memória alrendszer igazításával. Nehéz és türelmet igénylő feladat, ráadásul sok esetben a stabilnak hitt állapot bizonyos programok futtatásánál egyszerűen összeomlik.
Minden bizonnyal az Intel mérnökei sem véletlenül jöttek elő két, elsőre jól hangzó, közelebbről megvizsgálva azonban gyanús funkcióval, amik ráadásul kizárólag a 14. generációs K-modelleknél érhetők el. A processzorok nyers teljesítményét tekintve pusztán az adatlapokra nézve sejthető, hogy nem lesz szignifikáns a növekedés (kivételt képez az i7-es típus), ezért egyéb "trükkök" beépítése szükséges.
Az Intel Extreme Tuning Utility részeként érkező AI Assist elem az elnevezését tekintve egy, a mesterséges intelligencia körüli hisztériát meglovagoló funkció, és a tapasztalatink szerint a működése terén sincs ez másként. Nem igazán értjük, hogy a korábbi Speed Optimizer mellé mi szükség volt egy másik, a túlhajtáshoz szükséges paramétereket finomító egygombos opcióra, az eredmény ugyanis semmivel sem jobb vagy rosszabb. Látványos grafikát látunk egy 35 másodperces rendszervizsgálati szakaszon, melyet egy oszlopos értéklista zár azokkal a tételekkel, amikhez hozzányúlna az alkalmazás. Így történt, hogy tesztprocesszorunk P-magjainak maximális boost-órajele 6,1 GHz-re nőtt, míg az E-magok esetében szintén 100 MHz-nyi plusz lett az eredmény. Mindehhez 25-sornyi beállításváltoztatásra van szükség, ami teljesen rendben van, csupán azt nehéz elhinnünk, hogy ehhez valóban egy, az Intel adataiból feltanított AI tudása kell.
A bizalom kiépülése ellen dolgozott a rendszer instabilitása, a tesztprogramok olykor indokolatlanul magas terhelése mellett egyszerű játékok indítása sem maradt zökkenőmentes, a Rainbox Six: Extraction shadereinek betöltése/optimalizálása például többször is fagyást okozott. Ami még ennél is kellemetlenebb, hogy az AI Assist által beállított paraméterek visszavonása már nem megy egy gombnyomással, az alkalmazás Alapértelmezett profiljának visszatöltése ellehetetlenült, egyedüli gyors megoldás az alaplapi BIOS gyári visszaállítása (hűha!), vagy az Intel tuningprogramjának törlése.
Küzdelem a szálak elosztásával
Az edzett hardverguruk a BIOS-ba lépve minden bizonnyal megoldják az extra órajelek kifacsarását, az Intel APO (Application Optimizaton Overview) azonban egy olyan területen mutatkozik be, amire nemhogy nincs a felhasználónak ráhatása, hanem a funkció működése is meglehetősen homályos. Nagyon furcsa azt látni, hogy érkezik egy új opció, ami kifejezetten a játékosok elégedettségét hivatott növelni, a támogatási lista azonban két elemből áll. A Metro Exodus és Rainbow Six: Extraction játékokkal ugyan nincs baj, de egyik sem számít új címnek, stílusukat tekintve hasonlóak, az APO körüli követelményrendszer és előnyök alapján nem érezni egyelőre, hogy ez egy hatásos, vásárlási döntést befolyásoló tulajdonság.
Miről is van szó? Nagyon úgy fest, hogy a Windows ütemezőjével összehangolt Intel Thread Director a játékok esetében nem feltétlenül azzal a hatásfokkal működteti az architektúrát, és osztja a feladatokat a P- és E-magok számára, ahogy az ideális lenne. A két magtípus közti különbségek miatt az alaplapgyártók engedélyezik az E-magok letiltásának lehetőségét, ám ezt alapvetően kompatibilitási anomáliák miatt tették, nem pedig a Raptor Lake frissítésénél felmerülő jelenségek miatt. A tünet a 12. generáció óta létezik, az erre adott reakcióra egészen mostanáig kellett várni, cserébe kizárólag az új típusokat támogatja az APO.
Nem tiszta azonban, hogy ez a már régóta meglévő Thread Director egyfajta kiterjesztése, netán egy olyan köztes szoftverréteg, ami alkalmazásprofilok alapján belenyúl az egyes magok affinitási szintjébe. Az biztos, hogy órajeleket és feszültségeket nem állít az alkalmazás, csupán lehetővé teszi, hogy az alapértelmezett szálütemezésen túlmutatva a játékok valóban a P-magokra helyezzék a terhet, ezzel biztosítva egy jobb, a hőtermelést és fogyasztást érintő egyensúlyt.
Hogy ez valóban működik-e, megnéztük a Rainbow Six esetében, és annak jó hírünk van, aki Full HD-felbontáson játszik egy viszonylag erősebb videokártya társaságában. A sebességnövekedés érzékelhető (igaz, APO nélkül sem épp alacsony), ami viszont talán jelentősebb érv, hogy a teljes tesztrendszerünk fogyasztását 32-34 W-tal csökkentette. Ebből ugyan nem lesz látványos villanyszámla-karcsúsítás, a processzor hőtermelési görbéjére azonban kihat, és kezelhetőbb hőfokokat eredményez. A probléma már csak annyi, hogy egyelőre nem látni, mikor bővülhet a támogatott játékok listája, a 12. és 13. generáció CPU-típusaira nem teszik elérhetővé a funkciót, a Microsoft Áruházból letölthető alkalmazás stabilitása pedig még nem az igazi.
Az alaplapi helyzet
Tesztünk alaplapjaként a ROG Maximus Dark Hero természetesen tökéletesen vizsgázott, minden olyan specifikáció, tudás és paraméter azt a célt szolgálja, hogy az i9-es modell otthon érezze magát. Nem olcsó, de ha több évre kell berendezkedni, akkor az LGA1700-as foglalat búcsújához ez egy tökéletes választás, és egyébként a DDR5-memóriák tuningját érintve érezhető az előrelépés a korábbi változatokhoz képest.
A kíváncsiságunk túlmutatott a tökéletes ROG-os alapon, és ha már az Intel maga garantálja a kompatibilitást az előző generációkkal érkező alaplapokhoz, megvizsgáltuk, miképp vethető be az új zászlóshajó egy középkategóriás, első körös megjelenésű Z690-es alaplapban. A BIOS-támogatások már nyár folyamán elkészültek, így a bootolás zökkenőmentessé vált, a fentebb taglalt új funkciók miatt azonban szükség lehet egy teljes Windows újratelepítésre, ha 12. vagy 13. generációval bíró rendszerbe kerülne az újdonság. Enélkül az AI Assist és az APO működése is kissé nyögvenyelős, utóbbi a telepítés megtagadásával vagy hibaüzenettel reagál.
Az összkép azonban pozitív, egy 600-as sorozatú alaplappal bőven kiszolgálható a Raptor Lake Refresh, a 6000-6500 MT/s feletti sebességen üzemelő DDR5-modulok miatt lehet egyedül szükséges a váltás. Apropó memóriák: a platform részeként a DDR4-támogatás garantált, egy végsőkig kihegyezett DDR4-modulpárral sem kell a sor végére állni a teszteredményeket illetően.
Van, aki forrón szereti
A 2024-es év új gyártástechnológiát, alapjaiban átformált architektúrát és új CPU-családokat hoz, aki viszont erre nem várna, jó vásárt csinálhat. Drága a csere? Igen. Megéri váltani 13. generációról? Kizárólag i7-vonalon, és ha a DDR5-ből szeretnél még többet kihozni. A Ryzenek ellenében is megállja a helyét a Core i9-14900K? Számítási teljesítményben fej-fej mellett haladnak, egy forróbb, nehezebben hűthető és szédítően sokat fogyasztó i9-es példánnyal az élen.
A Raptor Lake Refresh egy logikus, itt-ott billegő lezárása az elmúlt évek háromlépcsős generációjának, mely nem tudta legyőzni az extrém fogyasztással és magas hőtermeléssel kapcsolatos nehézségeket, cserébe elhozta a 6 GHz-es órajelet. Függöny le, a visszatapsra még várjuk meg a KS-jelzésű limitált kiadást, hogy a végső taps már a 6,2 GHz-es új rekordnak szólhasson.
