Nagyon fontos lépés volt a Google életében az Android 12 tavalyi megjelenése. Egészen új szintre emelték az évek óta dédelgetett Material Designt, és ha alapjaiban nem is forgatták fel a jól megszokott operációs rendszert, nem féltek akár az Apple-től ellesett trükkökkel, akár saját innovatív ötleteikkel forradalmasítani az OS-t. Mindezek mellé befutott a Google első saját tervezésű chipjét, a Tensort rejtő Google Pixel 6 is, ami aztán a parádés újításai mellett komoly fejtörést és számtalan kellemetlen percet okozott az újdonsült tulajdonosoknak és a fejlesztőknek egyaránt.
Jómagam sok évnyi Android-használat után próbáltam ki az Apple rendszerét egy megörökölt iPhone XR-rel 2019-ben, amivel elsőre nehezen barátkoztam meg, de idővel nagyon is a szívemhez nőtt. Álmaimban sem gondoltam volna azonban, hogy az almás telefonok felsőbbrendűségéről nem a cég legújabb, Pro Max Mega Ultra telefonja, hanem a Google saját zászlóshajója győz majd meg. Rengeteg izgatott vásárlóval együtt én is azt hittem, hogy az Android 12 egy Pixel 6-tal nyújtja majd a legteljesebb élményt, de amellett, hogy bizonyos frissítéseket csak a Pixel 5-felhasználók, sőt néha csak harmadik féltől származó gyártók telefonjai után kaptam meg, az első fél évben olyan hardveres és szoftveres bugokkal kellett megküzdenem, amelyek néha akár napokra ellehetetlenítették a telefonálást. Bár az én készülékem az utóbbi időben nem rakoncátlankodik, az általam Redditen megnyitott hibabejelentésekre a mai napig érkeznek helyeslő válaszok és segélykérések.
Hogy ezt miért meséltem el? Nos, sokan azt várják a nagy szoftverfrissítésektől, hogy tengernyi új funkciót hoznak magukkal, és forradalmasítják a készülékhasználatot. És ez rendben is van mindaddig, amíg az előző verzió tökéletes állapotban érkezett (vagy legalábbis nagyon gyorsan odáig fejlődött), és nincs már min csiszolni. A fejlesztők azonban gyakran kénytelenek futni az eredmény után, és ahelyett, hogy megállnának rendbe tenni a kódot, már a következő nagy dobáson, új feature-ön, úttörő megoldáson dolgoznak. Itt azonban nem erről van szó.
Az Android 13 nem egy generációs ugrás, nem egy hatalmas, mindent felforgató next-gen szoftvercsomag. Ez egy iteratív frissítés, ami inkább csak formázza, csiszolgatja, itt-ott újrafényezi vagy átszínezi az Android 12-t.
Vannak benne régóta várt fejlesztések? Igen. Újszerű, előremutató megoldások? Abszolúte. De akkor is az elmúlt évek egyik legkisebb frissítése, és ezzel igazából semmi gond nincs.
Színesebb, szagosabb
A Material You vizuális testre szabhatósága ténylegesen lehetővé tette, hogy a telefon a felhasználó meghosszabbítása legyen, és tükrözze annak személyiségét, de bőven van még lehetőség a fejlődésre. Míg az Android 12 csak négy színpalettát kínált, ha a háttérképünkből kiindulva szerettünk színsémákat alkotni. A paletták száma most 12-re nőtt, és bekerültek olyan kombinációk is, amelyek színeit ugyan nem feltétlenül találod meg a háttérképen, de komplementer színeikkel remekül kiegészítik azt, létrehozva egy koherens stílust.
Ezek a színváltások immár nemcsak az operációs rendszer első szintjére vannak hatással, hanem közvetlenül átszínezhetnek alkalmazásokat is, ezt azonban egyelőre csak kevés app támogatja. Szintén nem teljes körű a lefedettség a tematizált logók terén, de ezt a funkciót továbbra is bétaként hirdeti a Google.
Az mindenesetre örömteli, hogy a nagyobb külsős fejlesztők is elkezdték megrajzolni a sajátjukat, de még mindig vannak fontos hiányzók (Twitter, Instagram, Discord, Revolut, hogy csak néhányat említsünk), így ha valaki a tökéletes főképernyőt akarja megalkotni, továbbra is egyedi ikonpakkok letöltésével teheti ezt meg.
Dinamikus témákat kapott a megújult médialejátszó widget is, ez azonban nem a háttérképünkhöz, hanem a megjelenített albumborítóhoz igazodik. A lejátszót immár az értesítési sáv lehúzása nélkül, közvetlenül is eléred akkor is, ha le van zárva a készülék. A lejátszás-/megállításgomb a jobb szélre került, alatta pedig alkalmazástól függően kontextuális gombok kaptak helyet: a Spotify-ban léptetni tudod a számokat, míg a podcastek és hangoskönyvek esetén adáson belül tudsz tekerni. Emellett egyetlen koppintással válthatsz a kimeneti eszközök között is, ha a telefonod hangszórója helyett a fülesedben vagy egy külső hangszórón szeretnéd hallgatni az adást.
Kevesebb csipogás, gyorsabb elérés
Az értesítési sáv lehúzásával elérhető gyorsmenü gombjai az Android 12-vel kaptak ráncfelvarrást, most pedig további finomhangoláson estek át. Bekerült például az egykezes mód aktiválása, amit mostantól nem kell a huszonkettedik almenüből kitúrnod, hanem egy húzás-koppintás kombinációval eléred. Ezt a módot általában akkor akarja használni az ember, ha a másik keze már foglalt (például valami nehezet cipel, vagy kapaszkodik valamibe), így hát nagy segítség, hogy végre egy kézzel be tudjuk nyomni. Szintén ide helyezhetjük a Google Lens-alapú QR-kód-olvasót, mostantól nem kell a különböző, a kódok beolvasásához használt appok közül kiválasztanunk a megfelelőt, egy szolgáltatás kezel minden beolvasást.
Az Android 12L óta az okosotthon vezérlését is elvégezheted a gyorsmenüből.
Nemcsak a Google Home-ba bekötött dolgaidat, hanem más gyártók appjaiból kezelt kütyüket is irányíthatsz innen, ennek köszönhetően pedig ha egyszer hozzáadsz mindent a klienshez, soha többé nem kell majd egyesével megnyitogatnod mindent, ha a különböző gyártók eszközeit akarnád kapcsolgatni. Ez a funkció a telefon feloldása nélkül is elérhetővé tehető, abban a formájában azonban legfeljebb fények vezérléséhez ajánljuk, hiszen komoly veszélyt jelent, ha a készülék feloldása nélkül fér hozzá valaki a kameráidhoz vagy más biztonsági rendszerhez, esetleg ki tudja nyitni a bejárati ajtót.
Az értesítési sáv teljes lehúzásával a jobb alsó sarokba került a beállításokat megnyitó gomb, illetve a powermenü, így a telefon kikapcsolását, újraindítását és a segélyhívást is elvégezhetjük egyetlen kézzel vagy ujjal, míg korábban a bekapcsológomb és a hangerőszabályzó együttes lenyomására volt szükség. Azok a felhasználók, akik továbbra is kitartanak a tradicionális, képernyő aljára rögzített virtuális gombok mellett, bizonyára örülni fognak, hogy a virtuális asszisztens innen is elérhetővé vált, nem kell a bekapcsológombot lenyomva tartani hozzá (persze továbbra is lehet, ha valakinek az a szimpatikusabb).
A legörömtelibb újítás azonban egyértelműen az, hogy az értesítéseket mostantól opt-in módban kezeli a rendszer. Vagyis nem az az alapértelmezett, hogy minden telepített alkalmazás folyamatosan csipogtatja és rezgeti a telefont, neked pedig le kell vadásznod, hogy mi van még engedélyezve, hanem alapjáraton nem jön semmi, és neked kell aktiválnod az értesítéseket. Amitől viszont nem lehet megszabadulni, az az At a glance widget a főoldalon: testre szabhatod ugyan, hogy milyen információkat akarsz megjeleníteni, de nem lehet onnan kirobbantani. Nem mintha baj lenne vele, csak ha már ezt a "formáld a saját képedre" vonalat követjük, talán a felhasználóra lehetne bízni a döntést.
Amiben viszont dönthetsz, az a különböző rezgések és a haptikus visszajelzés erőssége. Külön csúszkán állíthatod immár a csengéshez és értesítésekhez járó rezgés mellett az ébresztő rezgését is, így ha valakit nagyon zavar, hogy a telefonja le akar táncolni az éjjeliszekrényről, az ezt teljesen ki is kapcsolhatja. A hívásoknál van lehetőség beállítani, hogy előbb csak rezegjen a készülék, csak aztán csörrenjen meg, emellett pedig a multimédiás tartalomfogyasztást is megtámogathatod egy kis rezgéssel, ami azt az érzetet kelti, hogy kicsit jobban szólnak a sztereó hangszórók, a basszus mellé a rendszer meg is rezgeti egy kicsit a mobilt.
A cikk folytatódik a következő oldalon!